Töketlenkedéseim
Egy jó és egy rossz hírem van – közölte a vizsgálat után a szakorvos (a mostani). A jóra már nem emlékszem, mert olyan gyorsan mondta, ahogy a kisgyerekeknek, az ügyes doktor bácsi beadja a szurit, még megszeppenni sincs idő. – Önnek hererákja van.
– Urológus látta-e mostanában? – kérdezte szívgyógyászom, miután felpillantott laborleletemből.
– Persze, két hete volt itthon B. Gyuri Rómából, egy Duna-parti teraszon kávéztunk, felidéztük ifjúkorunk emlékeit.
Ennél azért több kellene – szólt a rögtönzött diagnózis.
Évtizedek óta gyakorló hipochonder vagyok, vagy tizenhat féle rákot állapítottam meg ez idő alatt magamnál, szerencsére ilyenkor nem rohantam hanyatt-homlok orvoshoz, bíztam az öngyógyulásban. (Kérdés, mennyire hasznos terápia ez valós veszély esetén? Hamarosan megtudtam.)
Először vagy fél évszázada jártam urológusnál, kis pohárkával küldtek ki pisilni. A falakon sorban piszoárok, az egyik úgy nézett ki, mint egy célkereszt: körbevizelve rózsaszín-véres csíkokkal. Valamiért Királyhegyi Pál munkaszolgálatos története jutott eszembe. Órák óta hajtották őket éhen-szomjan mínusz 20 fokban, s amikor kibomlott bakancsát befűzendő lehajolt, az őr azonnal fenéken billentette. Ennyi pont elegendő volt Királyhegyinek a felismeréshez: – Na, most ment el a kedvem az egésztől.
Egy jó és egy rossz hírem van – közölte a vizsgálat után a szakorvos (a mostani). A jóra már nem emlékszem, mert olyan gyorsan mondta, ahogy a kisgyerekeknek, az ügyes doktor bácsi beadja a szurit, még megszeppenni sincs idő. – Önnek hererákja van. Olyan ritka ebben a korban (77 éves leszek. Tessék mondani, leszek? – kérdezné Salamon Béla), a Jack Potot, könnyebb eltalálni. Függetlenül attól, hogy egy hétszázezer dolláros csekk nagy valószínűséggel több örömet szerzett volna, mint egy további vizsgálatokra szóló beutaló, próbáltam ízlelgetni magát a kifejezést. Nem szép szó. Csörög, zörög, kattog, zakatol. Kosztolányi bizonnyal nem választotta volna be a tíz legszebb szavunk közé. Mondjuk a fülolaj sem szebb, de annak íve, dallama, fuvolaszó csengése van. Hererák – és innen ezzel kell élnem. Azazhogy épp nélküle. Mielőbbi műtét javasolt. Pontosabban már rég szükség lett volna rá, ha nem vagyok ennyire szemérmes, majrés, orvosokkal szemben elutasító, unintelligens – nem kívánt törlendő. A további halasztás fel sem vetődött, illetve rákérdeztem, de a perspektívák felvillantása, helyesebben az egyértelmű perspektívátlanság meggyőzött.
Azt hiszem, nekem már alanyi jogom van holnap nem felébredni. Köszönhetően a statisztikáknak és a vajkés-szindrómának. Különböző kimutatások szerint ugyanis 75 körül van ezen a vidéken a férfiak átlagéletkora, persze nem a bányászoké, s az sem mindegy, hogy a nyóckerben vagy a hegyekben élt valaki. Ami engem illet, tulajdonképp különösen veszélyeztett vagyok, láttam egy nemzetközi listát, amely szerint a “leghalandóbbak” a mélytengeri búvárok, utánuk pedig mi, újságírók következünk. A hererák meg nyilván nem növeli az esélyeket. De hogy jön ide a vajkés-szindróma? A zseniális Zsüti, alias G. Dénes György elmélete szerint a nők azért élnek jóval tovább, mert egy adott szituációban, konkrétan reggelizés közben kiadják magukból a felgyülemlett indulatokat: “ahelyett hogy letennéd az újságot, megint a vajkéssel nyúltál a dzsembe!!”. De nem tesszük le a lapot s tényleg a vajkéssel nyúlunk bele, viszont közben a jogos szemrehányásokat benyeljük, mellre szívjuk, kicsi feszültséggócók raktára lesz a szervezetünk, ki tudja, mi lesz a sorsuk. Meg a miénk. Egy szakember el tudná mondani. Az azért elgondolkodtató, hogy például a Nemzet Színészei közül 2000 óta – megszámoltam – 16 férfi és 4 nő hunyt el. Ez még akkor is figyelemreméltó, ha 7 férfinak és 5 nőnek ítélhető oda a cím.
A továbbiak a szokásos protokoll szerint folytak, nem ért különösebb meglepetés, hacsak nem a laborok, vizsgálók, kórtermek, műtők minőségi felszereltségét illetően nem, igaz, az ellenkezőjét meg nem tudtam volna megállapítani. A tisztaság mindenütt alapvetésnek tűnt. A doktor urak és hölgyek, nővérkék és műtősfiúk szinte kivétel nélkül azt a biztonságérzetet nyújtották, ami megkönnyítette saját állapotom műtét előtti és utáni elviselését. Plusz szerencsém is volt, a számomra oly fontos humorérzék nem hiányzott gyógyítóimból sem.
Leendő altatóorvosom épp beavatott teendőimbe (sok nem volt), amikor megcsörrent a mobilja. Edith Piaf egykori nagy slágere, a La Vie En Rose a csengőhang. Pont témába vág: A rózsaszín élet. Mi más? De még mókásabb a régi magyar szöveg: Álmaimban látlak én…Végül is mi szóljon egy altató szakember telefonján?
A műtét után, s persze előtte sem elhanyagolható probléma, hogy kire tartozik mindez. Mármint rajtam kívül. Én úgy döntöttem, hogy nagyon kevesekre. Egyrészt mindig jobban viseltem, amikor irigyeltek, mint amikor sajnáltak. Másrészt nem akartam szeretteimet felesleges aggódásnak kitenni. Ráérnek, ha megtörtént a baj, ha meg nem, akkor minek. E sorokat is inkább álnéven jegyzem, nem szeretem a zavart krákogásokat s a kedvemben járni akaró, kiizzadt bókokat.
Időközben visszatér a jókedély is, már merek provokatív kérdéseket feltenni: a műtét után változik-e a szexuális életem? – Nyugodjak meg, nem.
Hm, ez cseppet sem megnyugtató. (Nekem még csak-csak.)
– Érdemes-e új télikabátot vennem?
– Persze.
– A nyárba utazunk. Harmincöt fokba?!
Kijavítanak a telefonban, nem Két golyó, hanem Kék golyó utca. Nem vitatkozom, hogy esetemben már eleve szó sem lehet kettőről: akár az orosz rulett, egy maradt a tárban.
Az utolsó “orvosi beavatkozás”: követni fognak. Catenaccio, azaz szoros, emberfogásos védekezés. Forgatom a paksamétát, mi lesz az első, a második évben, pláne a hetedikben. Hetedik?! Hiszen hererák nélkül sem terveztem addig. De ahogy evés közben jön meg az étvágy, valószínűleg levés közben a létvágy. S bár én már az előző életemben sem hittem a reinkarnációban, a következőben remény szeretnék lenni.
Jól tudjuk, az hal meg utoljára.
Steve Hedon
