Nézzünk tumormarkereket is!

„Péter vagyok, 34 éves, hererákos.” / „Sziiiiiia Pééééééter!” / „Azért jöttem, hogy elmeséljem a történetemet. Nem arról fogok mesélni, hogy pontosan hány vizsgálatom volt és mikor.

Vagy hogy milyen érzés volt, mikor az orvosok ide-oda lökdösték a heréim. Helyette arról fogok beszélni, hogyan éltem meg ezt az egészet, és mi segített abban, hogy ép ésszel megússzam a dolgot.”

„Nézzünk tumormarkereket is!” – adja ki az utasítást az orvos, azzal az erőltetett természetességgel a hangjában, amit akkor szokás eszközölni, mikor hirtelen ránk nyit a főnök Netflix-nézés közben, vagy épp egy olyan ismerőssel futunk össze a közértben, akit rühellünk, de összeszorított fogakkal mégis kellemes beszélgetést kezdeményezünk.

Csak itt nem te játszol a hangoddal, hanem valaki más. Aki azt a bizonyos t betűs szót használja, amitől azonnal feláll az ember hátán a szőr.

Hát így kezdődik a hererák. Pontosabban ez az a pillanat, amikor megtudod, hogy beteg vagy. Elmész egy urológushoz – hogy miért, az tulajdonképpen mindegy –, ő feltesz pár kérdést, majd megkér, hogy feküdj fel a vizsgálóasztalra. Először kézzel, aztán ultrahanggal vizsgál, és a kijelzőn már látszik is a furcsa, szürkésfehér folt, ami meg fogja határozni az elkövetkezendő heteid.

<Én egy rutin vizsgálaton szembesültem a betegségemmel. Váratlanul ért, és egyetlen este alatt felforgatta az életem. Egyik vizsgálat követte a másikat, majd három héttel a diagnózis felállítása után már a műtőben voltam, hogy eltávolítsák az elrákosodott, jobb oldali herémet.

Hogy vagyunk, hogy vagyunk?

Bár arról nagyon sok helyen lehet olvasni, hogy mi ilyenkor az orvosi sorrend, arról kevéssé szól a fáma, hogyan is éli meg az ember, amikor relatíve fiatalon – esetemben pár héttel a születésnapom előtt – rákkal diagnosztizálják.

Könnyű rávágni, hogy „nyilván szarul”, de ennyire nem egyszerű a helyzet. Egyrészt a hererák nagyon jó eséllyel gyógyítható, és bár képes terjedni a szervezetben, még a végsőnek számító harmadik stádiumban is lehetséges a gyógyulás. (Sőt általánosságban elmondható, hogy a rákgyógyítás az elmúlt tíz évben rengeteget fejlődött és szó sincs azonnali halálos ítéletről, de ennek kitárgyalása már kifeszítené a cikk kereteit.)

Másrészt sok múlik azon, milyen viszonyban vagyunk az orvosunkkal. Nekem ebben a tekintetben (is) szerencsém volt: végig olyan orvosokkal és egészségügyi szakemberekkel kerültem kapcsolatba, akiket mintha csak valami amerikai orvossorozatból szalajtottak volna; az empátia, az információáramlás és a segítőkészség valóban elképesztő volt.

A műtétemet is koordináló orvos például fáradhatatlan lelkesedéssel válaszolta meg az önismétlő kérdéseimet. Nem, nem fogok meghalni. Igen, valóban hazamehetek a műtét utáni napon. Igen, ő fog műteni. Nem, nem terjed át a másik herémre. Igen, korai stádiumban vagyok, a végső stádiumú hererák nem így néz ki.

Jó lenne azt mondani, hogy ebben a helyzetben ezeket elég egyszer hallani, de nekem sajnos sok megerősítésre volt szükségem, és nem csak a saját helyzetem miatt. A szeretteim, barátaim mind válaszokat vártak, és mivel a rákomat a koronavírus-járvány második hulláma alatt diagnosztizálták, senki sem jöhetett be velem a kórházba, nem ülhettek mellettem a konzultáción, így mindent, amit hallottam, tovább kellett adjak, a lehető legegyértelműbb módon.

Bevett gyakorlattá vált, hogy a vizsgálat után a telefonom előkapva olvastam fel a kérdéseimet, és egyszerű, egyben egyértelmű válaszokat írtam alájuk, hogy ezzel is segítsem az információ torzulásmentes áramlását. Emiatt aztán minden látogatás előtt úgy készültem fel, mint mikor interjúra megy az ember: összeszedtem, mit szeretnék megtudni és ha szükségét éreztem, újra megkérdeztem ugyanazt, hogy aztán az urológus maszkkal eltakart, de vidám szemű arccal elismételje, kifejtse a válaszokat.

Meggyógyulsz, ha beledöglesz is!

Bár rákosnak lenni nehéz (még most is nehezen írom le ezt a szót), a szeretteinknek szerintem még nehezebb a dolog, hisz nekik kell feldolgozni a tényt, hogy valójában nem tudnak segíteni. Nem vehetik át a betegséget, nem adhatnak nekem egy másik herét, és fogalmuk sincs, hogyan kell viszonyulniuk hozzám. Mindent verő tippjeim nincsenek, de párat azéret megosztok:

• NE hajtogassuk, hogy „biztos meggyógyulsz”, meg „nem lesz semmi bajod”! Bár a hererák nagyon jól gyógyítható, egy frissen diagnosztizált beteget ezek a nyilván jóakartú kijelentések elég nehéz helyzetben hoznak. Ha rávágja, hogy „naná”, azzal olyasmit állít, amit nem kellene. Ha azt mondja, hogy „ezt nem tudjuk”, azzal a szeretteit ijeszti meg.
• Segítsünk a praktikus dolgokban: amikor valaki orvoshoz jár, simán lehet, hogy néhány órára kiesik a munkából, a szabadideje egy jelentős része pedig a betegség körül forog majd; kollégaként a tehermentesítésben, barátként / családtagként apróságokban (nekem például egy laptopot hoztak házhoz) segíthetünk.
• Nyugodtan kérdezzünk! A szemérmeskedés nem hatékony, csak fokozza azt az érzést a betegben, hogy ez valami fura, szokatlan, szégyellnivaló dolog. Nem az. Heréje rengeteg embernek van. Akkor meg minek az óvatoskodás?
• Persze a fenti tipp csak akkor áll, ha a betegnek is kényelmes ez – figyeljük meg, mennyire fogalmaz nyitottan és ehhez idomuljunk!

Esetemben három hetet vártam a műtétre, és ez volt életem leghosszabb eddigi nem egész egy hónapja. Minden nap, minden óra iszonyú lassúsággal telt, az óramutató úgy vánszorgott, mintha maga is hererákos lenne.

Senki sem mindentudó

Nehezítette a dolgot, hogy mindent az orvosok sem tudtak azonnal megmondani. A vizsgálatok időbe telnek, és ahogy jönnek az adatok, úgy derül ki egyre több információ a betegről. És hát a műtéttel sem ér véget a horror: egyrészt a hererák valódi, hivatalos diagnózisa csak a már eltávolított here szövettanával állítható fel (így tulajdonképpen addig nem is vagy papíron rákos, amíg a szervet ki nem vették – nálam az összes orvosi dokumentumon „tumorgyanú” tünet és „férfi meddőség” betegség szerepel); másrészt az esetleges áttéteket csak a műtét után, CT-vel lehet ellenőrizni, amire szintén várni kell.

Nem sokat, nekem egy hét volt, de ez így is borzasztóan nyomasztó, hisz addig nem tudod, milyen folytatás vár rád. Ha nincsenek áttétek, akkor ennyi volt – járhatsz persze utólagos ellenőrzésekre, de kezelni nem fognak. Amennyiben vannak áttétek, akkor sugárkezelés és kemoterápia a következő lépés, amik messze nem könnyítik meg a betegség utáni visszailleszkedést.

Nekem nagy mázlim volt. Bár a tumorom meglehetősen nagy volt, végül nem találtak áttétet, így egyelőre nem kezelnek tovább. De az aggodalom, a gondolat, ami ott motoszkál a koponyám mélyén, nos, még mindig elő-előtör – ezt uralni még sok időbe fog telni.

De ne szaladjunk előre, hisz a műtétről még szó sem esett! Számomra ez volt a legijesztőbb az egészben. Sosem operáltak, kórházban sem voltam korábban, a szerencse fiaként tulajdonképpen teljes egészségben éltem úgy, hogy ezért nem különösebben tettem sokat, egyszerűen csak élveztem az életet. A családomban ellenben sok egészségügyi horrosztorira volt példa, szóval nem mondhatnám, hogy nagy bizodalmam volt az egészségügyben. Sőt féltem – nemcsak a tapasztalatlanságom miatt, hanem mert az ember nem mindig hall jókat az állami kórházakból.

Grace klinika a valóságban

Amikor befeküdtem az egyik budapesti kórház urológiára, vegyes kép tárult elém: túlterhelt, de lelkiismeretes nővérek és műtős segédek sürögtek-forogtak az osztályon, ahol a veseeltávolítástól a herebiopszián át a kasztrálásig minden előfordul. Az orvosok vizitre járnak, és láthatóan örülnek a sikereiknek, miközben a betegek változó lelkesedéssel fogadják a többségében azért jó híreket.

Nem kertelek: nagyon féltem a kórházban, mert egy idegen helyen kellett szembesülnöm a gondolattal, hogy holnap bele fognak vágni a testembe és kivesznek onnét egy szervet, amit aztán feldarabolnak, hogy kiderüljön, milyen rákom van egyáltalán. A fájdalom lehetőségénél a megalázottság érzése sokkal ijesztőbb volt – márpedig a műtét során az ember egy vékony takaróval lefedve hever anyaszült meztelenül, ami messze nem a legoptimálisabb helyzet, ugye.

Azt már csak halkan jegyzem meg, hogy a műtét előtti este sikerült úgy kifürdenem a vizet a zuhanyzóból, hogy egész éjjel ázott a szoba, a vécéről pedig le-lejárt a deszka, amit egy idő után automatikusam vettem le vagy tettem vissza, attól függően, mekkora dolgom volt ott. A szobatársaim mindenesetre nagyszerű embereknek tűntek, rövid idő alatt a szívembe zártam őket. Különös élmény ez: pár óra alatt megtudod valaki legféltettebb titkait, legnagyobb drámáit, és te is olyan természetességgel beszélsz az egészségedről, ami még családtagok között is ritka – ők aggódnak, félnek, „nem értik”; ezek az emberek viszont igen.

A műtétem napján egyedül maradtam a szobában, mindkét szobatársam hazament. Elsőként egy fiatal srác távozott, őt egy hatvanas úr követte. Sosem fogom elfelejteni a képet, ahogy a folyosóról a nyitott ajtón át felém fordul, kinyújtott, merev karjával búcsút int, maszkkal eltakart arcán és ovális szemüvege mögött megbúvó, sokat látott tekintetében pedig ott van minden, amit egy ember búcsúzáskor elmondhat.

Hereműtétet szülinapra

Szóval a kórházban könnyű sebezhetőnek lenni, de itt jött képbe ismét a szakértelem, a profizmus: mivel az orvosom (később orvosaim, mert a műtőben kész hadsereg várt) végig nagyon kedves, támogató és profi volt, amint megláttam őket, elillant a félelmem. De a nővérekben sem kellett csalódnom. Nem mondom, kemények voltak, egyikük rám is kiabált, amiért nem ittam elég folyadékot a műtét előtt. De egyből jött, adott egy infúziót, és hamar nyilvánvalóvá tette, hogy tulajdonképpen miattam aggódik, ami elég fura érzés egy kvázi idegentől.

Aztán jött a műtős segéd, aki kedélyes beszélgetés közepette tolt a napsütötte októberi délutánban fürdő, egyébként roppant modernnek tűnő műtőbe. A műtét gyorsan lement, a sok gyógyszertől kifejezetten jól éreztem magam, és ezen a jó hangulat is sokat dobott. Az aneszteziológus például kiszúrta, hogy már csak hat nap van hátra a 34. születésnapomig. Fel is köszöntött, mire viccesen visszaszóltam: „Ha megérem.”

A következő éjszaka viszont pokoli volt: nagyon fájt a seb és nehéz volt vécézni, márpedig ez egy fontos lépés, a nővérek félóránként bejönnek, hogy na, pisi? (Végül a katéter győzött – ezt is tökéletes profizmussal vezette ki és be a fiatal nővér.)

„Here we gooooo!”

Érdekes, de maga a szerv elvesztésének gondolata sosem hozott zavarva. Hozzáteszem: nagy segítség, hogy elsősorban sosem mint férfi határoztam meg magam; helyette csak simán egy emberként gondolok magamra, aki férfi – van különbség! Sokan nehezen élik meg, hogy elvesztik egy heréjüket. Úgy érzik, kevesebbek lesznek ettől. Sőt már maga a csonkítás és rémísztő a számukra. Mivel én nem ilyen vagyok, ezért talán könnyebben vettem a műtét eredményét – sőt alig vártam, hogy kivegyék belőlem a daganatot. Ugyanakkor fontos, hogy ha úgy érezzük: nincs kivel megbeszélnünk a veszteségünket, forduljunk szakemberhez! Egy pszichológus csodákat tud tenni, segít újra elfogadni magunkat.

A hazai lábadozás egyáltalán nem volt félelmetes. Kifejezetten jól éreztem magam itthon, a sebem gyorsan gyógyult, a kórházat pedig másnap reggel a saját lábamon hagytam el. Néhány tippet azért ide is írnék:

• Ha van olyan orvos ismerős vagy barát, aki apróságokban (pl. a véralvadásgátló beadásában vagy a seb állapotának ellenőrzésében) segíthet, az óriási extra.
• Pihenjünk! Komolyan. Én kicsit munkamániás vagyok, de nagyon sokat gyorsított a felépülésemen, hogy eltudtam engedni dolgokat egy hétig.
• Hallgassunk az orvosunkra! Teljesen elképedtem, mikor az orvosom mesélte, hogy sokan nem mennek vissza kontrollra, eltűnnek, akár évekre. Tudom, hogy ijesztő orvoshoz és kórházba járni, de ez nemcsak magunk, hanem a szeretteink miatt is fontos. Ők megérdemlik, hogy komolyan vegyük a betegségünket!
• Nem mondom, hogy ne kérjük Dr. Google tanácsát, mert úgyis fogjuk. Viszont, ha már az internethez fordulunk, keressünk megbízható forrásokat! Ezeket kétfelé kategorizálom: akadnak az olyan tudományos ismeretterjesztő orvosi szájtok, mint az Urodoki, a Házipatika vagy akár a Johns Hopkins kórház weboldala, illetve a személyes beszámolók, többnyire blogokon, Youtube-on. Mindkét kategória hasznos, de nekem speciel a második csoport adott többet: jó volt arccal, névvel szereplő emberektől hallani arról, miken mentek keresztül a hererákjuk miatt.

A tumor, ami örökké ott lesz a gondolataidban

Happy end lenne? Azt hiszem, eddig az. A betegségem persze még mindig belengi a mindennapjaim. Sokszor gondolok rá, és az egészségemet is fontosabbnak tartom, mint korábban. Mikor e sorokat írom is rágódom, hisz minél többet gondolok erre az egészre, annál hihetetlenebb, hogy nekem, egy 34 éves fiatal férfinek, rákja van. (Mert igen, hivatalosan ez még nem ért véget – a követési tervem a legjobb esetben is hét évre szól.)

Mindez úgy, hogy eddig szerencsém volt, és az egész folyamat lezajlott mindössze egy hónap alatt. A tünetmentes rákomat még időben kiszúrták, és szuper csapat segített át a legnehezebb szakaszokon. De ehhez kellett egyfajta mentális erőszak is: mivel személyes érdeklődésem miatt követem és kedvelem a tudományt, ezért a tudományos gondolkodás sem áll távol tőlem, és ezért el tudtam távolodni az elmémben a saját állapotomtól.

Néha mondhatni kívülről figyeltem magam, tudatosan hoztam olyan döntéseket, hogy mit kinek és hogyan mondok el – volt olyan barátom például, aki csak a műtét előtti napon tudta meg, mi van velem. Egyszerűen nem akartam a frászt hozni rá, mert tudom, hogy nagyon tart a betegségektől.

Hogy ez jó eljárás-e, nem tudom. De nekem bejött.

– Smejkál Péter, újságíró